Minél tovább élsz más árnyékában, annál később lesz sajátod...
Nemrég mesélte egy vendégem, hogy a szülei vállalkozásában dolgozik. Nem alkalmazott, nem is tulajdonos, inkább csak valaki, aki „besegít” — már évek óta. Azt mondja, nem is tudja már, hogy lehetne saját élete. Nem is tudja merre is indulhatna... Csak azt tudja, hogy amit most él, az nem ő.
...De fél, hogy megbánt valakit. Hogy ezzel cserbenhagyja őket. Hogy hálátlannak tűnik.
És ami a legnehezebb: valójában ő választotta ezt. Nem szólt, nem lépett, nem mondott nemet. Minden nap egy apró engedmény volt, amiben elveszítette önmagát. És most úgy érzi, már késő.
Előfordul, hogy a szülő nem nyíltan, nem szavakkal, hanem lojalitásra hivatkozva, az „egy szekeret tolunk” narratívája alatt sokszor az a ki nem mondott elvárás húzódik meg: légy, aki én nem lehettem. Vigyed, amit én elkezdtem. Maradj velem, hogy ne kelljen szembenéznem a veszteséggel, amit az elengedés hozna.
Stb...
Ez nem mindig tudatos manipuláció, gyakran transzgenerációs minta. A szülő, aki maga sem tanulta meg elengedni, aki saját magát sem tudta valóságosan megvalósítani, gyakran a gyereke életét próbálja „egyben tartani”, hogy ne kelljen a saját ürességével találkoznia.
Léterő
